iranyi.hu

  • Increase font size
  • Default font size
  • Decrease font size

Az én Irányim! (diák verzió)

E-mail Print PDF

Egy gyerek, diák, Irányis tanárgyerek szemszögéböl.

Hááát sziasztok Irányisok! Illetve hát volt Irányisok. De azért csak mégis Irányisoknak kellene hívnom titeket, hisz a lelkünkben még mindig valahol oda tartozunk, legyünk akár volt diákok (mi vagyunk többen) vagy volt tanárok.

Két dolog, ami most gyorsan idekívánkozik: Bocsánat a tegezés miatt, de azt hiszem, hogy ennyi év után már nem bántok meg senkit ezzel, hiszen szinte egy család vagyunk. A másik, hogy most előre bocsánatot kell kérnem azért, hogy majd az egész írásomban őrületesen elfogult leszek mindvégig, hol magammal, hol az osztálytársaimmal és barátaimmal, és természetesen az Irányival kapcsolatban!)

Az alcímből már kiderült, hogy voltam gyerek (ez eddig nem nagy meglepetés), de Irányis diák is voltam, mi több, olyan diák, akinek az anyukája (szinte) az egész pályafutása alatt ott tanított az iskolában. Ez egy elég lényeges momentum lesz a későbbiekben, mert gyorsan le kell szögeznem, hogy bűnrossz gyerek voltam. Egy égedelem. Olyan rossz, hogy most már mint két kisfiú apukája, nincs igazán sejtésem afelől, mit is tennék velük, ha fele olyan tehetségesek lennének a csínytevések terén, mint az énnekem sikerült.
Hogy klasszikusokat idézzek, „gyerekkoromban minden zríben benne voltam...”. Azt hiszem, hogy anyukám elég sok ősz hajszálát köszönheti az én kis nyolc éves Irányis pályafutásomnak...
Szóval, nem akarom tovább tömjénezni magam, de biztosan be fog ugrani többeknek majd a történet közben, hogy ki is vagyok én, ki az édesanyám, melyik iskoláról is beszélek, milyen érzések azok, melyek feltörnek bennem mind a mai napig az Irányival kapcsolatban!
Mert ez több volt, mint egy iskola, egy név, egy épület. Sokan, más iskolák volt tanulói, már azt sem tudják, hova is jártak, de nem mi. Ez olyan kitörölhetetlen emlék, amit szerintem egyik más iskola sem adott a diákjainak ebben a kis országban.

Mert nagyon szerencsések lehettünk, mi, akik oda járhattunk, az IRÁNYISOK!

(Megint egy kis megjegyzés következzen. Én nem vagyok egy íróforma, ezért elnézést az esetlegesen nem szimpatikus, vagy nem teljesen kiforrott stílusért, illetve még nagyobb elnézést a folytonos csapongásért, ami majd jellemez mindvégig. Mert, hogy nem bírok majd mindig tisztán a témára fókuszálni, hanem rendszeresen elkalandozok majd, azt már most megígérhetem...)

Én nem hat évesen találkoztam először az Irányival, mint általában a gyerekek, hanem anyu révén (aki, mint már említettem, akkor már hosszú évek óta ott tanított) illetve a hat évvel idősebb nővérem – Nóra révén már korábban belecsöppentem a jóba. 3-4 évesen anyu már gond nélkül cibált magával az osztályának rendszeresen szervezett (hétvégi, fakultatív) hármashatárhegyi, János-hegyi, és még a „mittudomén milyen hegyi” kirándulásokra. Ha jól emlékszem, akkor kb. kéthetente voltak ezek a kirándulások, ahol -milyen furcsa- majdnem a teljes osztály rendszeresen képviseltette magát, nem is beszélve a csapódó gyerekekről és szülőkről! (Azt hiszem, hogy ezt mind a mai napig élvezném, pláne anyu elmaradhatatlan, fantasztikus rántottcsirkéivel...)
Szóval, már akkor és ott megérintett engem valami ebből a légkörből. („hoggyal” nem kezdünk mondatot, én most mégis ezt tenném!)
Hogy ez nem akármilyen iskola, nem akármilyen tanárok, és bizony, nem akármilyen diákok!

Nagyon vártam már a sulit emiatt is, gondolom anyuval ellentétben, aki azért praktikussági okok miatt engem is az Irányiba vitt, bár lehettek fenntartásai a dologgal kapcsolatban.
De hát ott volt a nővérem, aki éltanuló, élsportoló, élúttörő, élnővér és még egy csomó minden „él” volt, és lehet, bíztak benne, hogy én is egy ilyen „él” leszek. De én csak „él”énk voltam mindössze, ami egy kis gyereknél nem is akkora baj.
A másik dolog (hogy megint egy kicsit elkalandozzak...), hogy már akkor megfigyelhettem, hogy mennyi híres és ismert ember járt, vagy volt köze az Irányihoz! Mi anyuval hol egy híres szobrász kiállításán voltunk, aki hogy-hogynem az egyik tanítványa apukája volt, vagy egy képkiállításon, amiben szintén egy szülő révén volt érdekelt, vagy csak egy képet kapott ajándékba, stb.
Ne tudjátok meg, hogy mind a mai napig ezt hallgatom, hogy ez a politikus (ha erre büszkék lehetünk), ez a híres orvos, ez a bemondó, ez a színész stb. is Irányis volt, nem emlékszel rá?
Na, az én név- és arcmemóriám az egy külön történet, amiért is általában nem szoktam emlékezni ezekre a híres emberekre, amikor még Irányis diákok voltak. De szinte mindenki odajárt? Valahogy úgy.
Ha most gyorsan kellene említenem pár nevet, akikre én is emlékszem (abszolúte a teljesség igénye nélkül), akkor a Sváby András volt a tesóm osztálytársa, a Grétsy Klaudia (az „álljunk meg egy szóra” tanár úr lánya) az én osztálytársam két évig, vagy a Béres Alexandra, aki kettővel alattam járt.
A Klaudiát egyébként egy másik osztálytársam vette feleségül, a Kováts Roli, de erről talán még lesz szó a későbbiekben...

 

Diákként a pályafutásom 1980-től 1988-ig tartott, és ezalatt el is sikerült végeznem mind a nyolc osztályt. Nem mindig nézett úgy ki, hogy én itt tudom befejezni a tanulmányaimat, mivel idejekorán eltanácsolnak, de erre majd még később visszatérünk!

1980-ban elkezdődött számomra a nagy kaland, B osztályba jártam, Margó nénihez.

Jó kis társaság volt, a Harcsa Bélával, Várai Jocival, a Thomka tesókkal. Az első emeleten voltunk, a későbbi ének-zene teremben, és már akkor is volt egy-két tanárideg-borzoló megmozdulásunk, mivel az első emeleti ablakokon nem volt rács. Nem is részletezem, mindenki el tudja képzelni...

1982, harmadik osztály. Itt lett volna az, hogy anyu megkapta osztályfőnökként a C osztályt, de a B-ben is tanította az anyanyelvi tárgyakat, ezért megszületett a bölcs döntés, menjek csak át az A-ba, mert az mindenkinek jobb lesz! Elejét vesszük az esetleges pletykáknak, meg nekem is jobb lesz, ha anyu nem nyúztat széjjel az órákon direkt.
Száz szónak is egy a vége, szeptember elején én már egy teljesen új osztályba mentem, egy számomra teljesen ismeretlen közegbe. Nem ismertük mi az A osztályosokat, mert ők iskolaotthonosok voltak, és délelőtt meg délután is tanultak, és állandóan elkerültük egymást emiatt.
Szóval, első óra, három új gyerek is érkezett, és ilyenkor fel kell állni, elmondani, hogy honnan jöttél, stb. Jött egy fekete hajú lány, akinek már nem is emlékszem a nevére, és 5-ik osztály magasságában már el is ment, meg még egy gyerek, de nála már arra sem emlékszem, hogy fiú volt-e, vagy lány...

Jó kis csapat lett ez is, a Pozsgai Éva néni keze alatt formálódtunk. Nem valószínű, hogy csak örömet szereztünk neki az év folyamán, hiszen harmadikos gyerekeknél már a lógásokkal kellett foglalkoznia, és ez nem hiszem, hogy általánosnak nevezhető!
Másra nem nagyon emlékszem ebből az időből sajnos, inkább csak arra, hogy két rivális banda alakulgatott a Szemi (Szemes Krisztián ) és a Lepó (Lepsényi Marci) vezetésével.

Nyáron viszont zajlott az élet! Még 1981-ben beindult az orfűi sátortábor, ahova kezdetben csak felsősök mehettek, viszont mivel anyu ment, mint tanár, értelemszerűen engem is vitt, mint kis utánfutót. Így történhetett meg az, hogy én voltam az egyedüli, aki az összes orfűi táborban részt vett.
A felsős srácok hurcoltak magukkal, mint a véres kardot, anyám csak a kötelező napi háromszori étkezés alkalmával találkozott velem mindössze. Mai felnőtt agyammal szinte nem is tudom elképzelni, hogy miképp alakulhatott ki ez a nagy lazaság. Nem a megszépülő emlékek mondatják, de tényleg nem volt még olyan laza tábor, mint azokban az időkben. Egész nap mindenki mehetett amerre csak akart, akár a faluba (ami volt vagy egy kilóméterre), akár a körben lévő erdőkben akármerre, akár pedig le a tóhoz! 

Igen, a tábor kb. 500 méterre volt a tótól, ahová egy megáradt patakon keresztül kellett átvergődni.
A tónál szinte semmi infrastruktúra nem volt, viszont a mélységével nem volt baj, mert a kijelölt „strand”-on kívül mindenhol nagyon mély volt már a víz, lévén, hogy ez inkább egy horgásztó volt!
Szóval, gyerekszemmel szuper volt az egész, tanárszemmel viszont rémisztő lehetett.
Arról nem is beszélve, hogy második évben napokig tartó esőzésre érkeztünk, és a busz meg sem tudta közelíteni a tábort, ami egyébként sok hegy és domb között terült el egy völgyben. Vagyis a víz kitűnően meg tudott maradni a völgyben, ahol a sátortábor állt, és mai szemmel nem biztos, hogy nagyon bizalomgerjesztőek az olyan katonai sátrak, ahol kb. térdmagasságig áll a víz!

A tanárok valahogy megoldották a vízkérdést, a sár ellen pedig szereztek határtalan mennyiségű szénát, és az lett mindenhova leterítve. Azon szottyogott a lábunk, amerre csak mentünk. Volt egy gyerek, aki nem annyira tudott fennmaradni az emeletes vaságy tetején éjszaka, és egy fordulásnál sikerült hálózsákostul belepottyannia ebbe a vendégmarasztaló szénás-saras káoszba.
Gondolom, jó lehetett neki utána az éjszakája...
Még egy nagyon nagy előnye volt a szénának, nevezetesen, hogy olyan iszonyatos mennyiségű pókot és fülbemászót sikerült ezzel behurcolni a sátrakba, hogy az ilyesmiktől rettegő gyerek folyamatos éberkómában töltötte az éjszakáit, állandó rettegésben.

Orfűről még elmondható, hogy ez papíron úttörőtábor volt, vagyis kellett volan reggeli meg esti csapatgyűlés, meg reggeli torna, zászló fel- meg levonás, stb, de ezt valamiért nem annyira forszíroztuk. (Én meg pláne, mivel még kisdobos sem voltam akkor...)
Egy dolog volt csak, az pedig az éjszakai őrség (hiszen bármikor jöhet a kapitalista ellenség, aki el akarhatja foglalni a tábort), ami éjszakai őrtűz, vagy tábortűz mellett zajlott, két órás váltásokkal.
Került is abba a tűzbe minden, ami csak kellett, kezdve a hiltipatrontól a dezodorflakonig, hogy egy kicsit változatosabbá legyen téve az alvó sereg éjszakája!

Kicsit előre szaladtam, Orfűre majd még később visszatérünk, most menjünk inkább a negyedik osztályba. Új osztályfőnökkel vágtunk neki a dolognak, Csobán Ili nénivel. Nagyon aranyos, lelkes és csinos tanító néni volt, többször megnézhettük a szakállas udvarlóját is, aki egyszer-egyszer bejött meglátogatni...

Felköltöztünk a harmadik emeletre, ahol csak egy negyed folyosó volt az Irányié, de nekünk nagyon király életünk volt! Ez egyik legnagyobb buli év volt, ha lehet ilyet mondani. Szereztem egyszer valahonnan egy hoki-korongot, és kitaláltuk, hogy ez a rövid folyosó kiválóan alkalmas a focizásra, mely a koronggal történik. Viszonylag keskeny folyosó, nem tud semerre sem elszökni a céltárgy, az ablakon sűrű rács, kiváló... Na, akkortájt minden fiúnak tele volt kék-zöld folttal a lábszára, mert csúnya nagyot üt egy ilyen korong, mert ezért csak megemelte mindenki! A csajok paráztak, mi meg zúztuk a hokit. Meg a wc-t. Valahogy kevéssé voltunk szem előtt ott a harmadikon, a lépcsőházban pompásan lehetett látni, ha az elsőről elindult egy tanár felfelé, ezért valahogy kevés volt a kontroll. Ezt többek között a wc is bánta, mert kétszer is előfordult, hogy leszakadt kompletten a mosdó a falról és ömlött a csőből a víz...

Negyedikben eljött az idő, hogy úttörővé „upgradeelődjünk”, bár erre nem hiszem, hogy az állam büszke volt. Legtöbben meg is kaptuk a megtiszteltetést, és márc. 14-én, az ünnepre piros-fehér-zöldbe öltöztetett Nemzeti Múzeum előtt, egy igazi orosz katona jelenlétében úttörővé fogadott minket a rendszer.

1405-ös számú, Killián György úttörőcsapat, VIGYÁZZ! Jövünk...

Hát igen. Nagyon egybekovácsolódott a társaság abban az évben, és tényleg sikerült már előre egy rettegett hírnévre szert tennünk a felső évfolyamon tanító tanárok között.
Ezért lehetett az, hogy nem volt nagy tolongás az osztályfőnöki pozícióért, és ha pontosan emlékszem, akkor első osztályfőnöki beosztását Victor Zoli bácsi nálunk kapta meg.
Előtte még nyáron nekem bejátszott Orfű mellett egy fotóstábor Kecskeméten, meg egy „mittudomén” milyen tábor valahol a Balaton mellett, tök idegen gyerekekkel, balhé nélkül, áh, tök rossz volt...

És eljött az idő, felsősök lettünk, pár tanár legnagyobb bánatára. Fogadkoztak, hogy keményen fognak majd minket, és ez teljesen felemás sikerrel járt, többnyire a mi sikerünkkel.
Hogy is mondjam csak... Így felnőtt fejjel már egyáltalán nem vagyok büszke rengeteg dologra! Hú, rengeteg dologra nem vagyok büszke!
Gondolom, hogy a szüleim válása sem tett jót a viselkedésemnek, azért, mivel 10-éves koromtól csak apámmal éltem, ez sokkal nagyobb szabadságot jelentett, mint sok más gyereknek.

Felsőben is -természetesen- sokat lógtunk, és bevallom, hogy a mai fejemmel nem is értem, hogyan tudtuk ezt megcsinálni. Mindig volt valami kifogás, megoldás. Viszont nem is hiszik el sokan, hogy a lógás az nem céltalan volt. Akkoriban ingyen mehetett múzeumba az általános iskolás kisdiák, ezért a lógásaink jelentős hányada végződött a Nemzeti Múzeumban (a koronát és a többi királyi ékszert már betéve ismertük, de az őslénykiállítást is kívülről fújtuk már...), a Petőfi Múzeumban, de sokat jártunk (különösen nagy melegekkor) a Károlyi téri templomba is.
Az is gyakran előfordult, hogy a „Felszabon” betértünk a gyógyszertárba egy pohár vízre, mert abba a gyógyszertárba olyan jó volt bejárni! Nagyon sajátos hangulata volt a régi, faburkolatos és régi gyógyszeres-edényes történetnek, mindig voltak bent érdekes emberek, és egyszer nem fordult elő, hogy onnan kikergettek volna. Ez egy ilyen világ volt. És persze sokat csatangoltunk a Váci utcában, a Romkertben, a Vörösmarthy téren, a Károlyi kertben, a Só téren, a Kálvinon, Múzeum körúton, de a Deákig is simán elmerészkedtünk. Miénk volt a világ!
Egy kicsit megint elkalandoztam, bocsi!

Szóval, ötödik osztály, hatalmas egyéniségeket kaptunk meg tanároknak, mint már mondtam! Gavló Éva néni, Rózsika néni, Csóka Jóska bácsi, Zombor Zoli bácsi (imádtuk, róla még később...), Victor Zoli bácsi természetesen, ööö és most ennyi. Ötödikről most nem jut több tanár eszembe. Hatodikra lecserélődött az állomány javarészt, de ezt majd akkor.

Ebből az évből nagyobb dolgokra nem emlékszem, volt egy kisebb kalandunk a Szemes Krisztiánnal, hogy kidobtunk radírral egy-két ablakot, de ez szinte általánosnak volt nevezhető. Apám valahogy csak-csak megoldotta bent a cégnél, hogy került ablaküveg, meg gitt, valami céges autó, csak el is hozta a suliba, aztán meg csak bekerült a keretbe... Ezért ebből nagyobb gond sosem volt...

Ötödik osztály után nyáron, természetesen Orfű, nagy ráhatásomra szinte az egész osztályom jött is, sőt, a gyerekkori barátom, Harangozó Csaba is, aki szinte be is épült a rendszerbe, és szinte már-már osztálytársnak számított, annyit lógott velünk!

Hatodik! Lépdelünk szépen felfelé. Mint már említettem, kicsit lecserélődött a tanári gárdánk.
Biológia – Kőszegi Zoli bácsi, földrajz – Zombor Zoli bácsi (szuper páros, imádtuk őket!), magyar – Rózsa Marika néni, ének – Mátraházi János bácsi, bejött a fizika – Zsebők Erika néni.

Ez már megint a nagy kalandok éve volt. Zobor Zoli bácsit szerettük-imádtuk, és egyben rettegtünk is tőle. Ő volt az, aki szinte a legkisebb dologért is már kikérte az ember ellenőrzőjét, de óra végén feltette a kérdést a bűnösnek, hogy a beírást választja, vagy pedig a fenéken billentést? Ez így nem korrekt, mert a magyar nyelvben a dolog pontos leírására egyedül a seggberúgás a jó jelző, ez ugyanis az volt a javából! Nem katál ugyan intőt, de a feneked komolyan sajgott utána percekig, mert volt ott erő. Annyira, hogy rendszeresen egy ilyen bokafogásból orraesés is lett. De hát a korrekt csere ez volt, ki a fene akart megint egy újabb beírást nemde?
Volt így is annyi... A hatodikos ellenőrzőm volt az, ami el is lett téve, mivel év közben betelt, és kellett nyitni egy újat. Rekordot döntöttem a beírások számával... Otthon leginkább az volt a szerencsém, hogy egy osztályfőnöki, vagy igazgatói intőt minden esetben, szépen akkurátusan követett egy osztályfőnöki, vagy egy igazgató dicséret is.

Az intők, az gondolom sejtitek, hogy honnan jöttek, a dícséretek meg többnyire társadalmi munkákért, különböző tanulmányi- és sportversenyeken elért helyezésekért. De valahogy sikerült minden esetben párban kapni őket. Volt olyan eset, (bár az azt hiszem, hogy hetedikben volt...), hogy egy napon kellett volna beírni az igazgatói intőt és dicséretet, ezért Emi néni úgy döntött, hogy először az intőt írja be, és csak másnap a dicséretet, mégis jobban néz az ki ugyebár!
Hatodikban nem emlékszem különösebben nagyobb balhéra. Arra viszont igen, hogy Victor Zoli bácsi nem annyira vitte túlzásba a tesiórán az oktatást, ezért Gyuricza Zsuzsa néni fakultatív rendszerben magára vállalta, hogy majd embert farag belőlünk, és akkor majd ő tart nekünk órát.
Hát kicsit belegebedtünk, mit mondjak. Futottuk a hídköröket, lépcsőztünk a Gellért hegyen, tornateremben zúztuk a kötélmászást, miegymást! Nem volt egy nagy élmény, mondhatom!
Ami még nagyon élénken él az emlékezetemben mind a mai napig, hogy Zsuzsa néninek akkora háta volt, hogy elbújhattunk mögötte páran. Volt, hogy tornázáson értük délután, kosarazás előtt, és nagyon meggyőző volt, amiket csinált. Nem szeretett volna egyikünk sem egy pofont tőle, az biztos.

Eltelt lassan a hatodik osztály is, nyáron pedig Orfű, természetesen! Kicsit kihagytam az Orfűi dolgokat is időközben, úgyhogy kanyarodjunk oda vissza egy kicsit...
Orfű nem sokat változott, minden évben szuper volt tényleg, mindig történt valami felejthetetlen dolog! A táborvezető időközben Emi néni lett, amitől is kicsit kisebb lett a szabadság, de azért mi mindig megtaláltuk a lehetőséget lógásra. Próbáltak is volna egy bekerítetlen táborban tartani minket...!!!
A változás leginkább az volt, hogy eltűntek a szuper fej idősebb srácok, és mi lettünk a nagyok, akiknek vinni kellett a tábori életet valamerre. Igyekeztünk is...
Valamikor, még az évek folyamán, az erdőben csatangolva felfedeztünk egy-két érdekes dolgot. Ez gyerekszemmel hihetetlen érdekes volt, meghatározó élményeim közé tartozik még mindig.

Az egyik a Vízmű volt az erdőben. Egy nagyon komoly vízművet képzeljetek el, messze bent az erdőben, ahol mindig volt egy ember, aki felügyelte a rendszereket, stb. Csínytevésből indult az egész, dobáltuk a nagy vasajtót kövekkel, ordibáltunk, zajongtunk, míg egyszer a bácsi azt mondta, hogy nincs-e kedvünk bemenni, belülről megnézni az egészet!? Uff. Hát beszartunk rendesen, mondanom sem kell, hisz ha ez egy emberevő-gyerekfaló, akkor mit csinálunk? Azért valahol, végül mégis csak a kíváncsiság győzött, meg elég sok balhéban benne voltunk a Gelbivel, meg a Lepóval, sz'al gyerünk be! Nem is ettek meg minket, meg is úsztuk a dolgot, és parádés dolgokat láttunk ott. Nem tudom én hány szinten keresztül lehetett lefelé menni az építményben, vastraverzeken kóvályogtunk, alattunk folyt, hömpölygött a víz, kis barlangok voltak erre-arra a falban, egyszóval nagyon klassz volt! A bácsi rendes volt, megbeszéltük, hogy még máskor is lemehetünk, és ez így is történt, csak akkor már a csajokat is levittük, stb.

És akkor jöjjön a másik nagy élmény, amitől szintén a gatyánkba tojtunk egyből. Egyik látogatásunkkor a vízműnél, egy kicsit másfelé kavartunk vissza az erdőben, és egy domb tetején (ez is teljesen a fák között az erdőben) ott tett-vett a vasorrú bába, egy kis házikó előtt! Ez most nagyon mesébe hajló, de mi akkor azt tényleg úgy éltük meg! Futás! Csak nem hagyott minket nyugodni a dolog, egy óra múlva visszamentünk, megint ott volt. Most már észre is vett minket, és HÍVOTT, hogy menjünk csak fel bátran. És frankón a vasorrú bába volt! Hát megint inunkba szállt a bátorság, mondanom sem kell, és kellett megint egy kis idő, mire a táborban felszerelkeztünk bicskákkal és husángokkal, hogy így már meg tudjuk majd magunkat védeni, és irány vissza a banyához. Három erős fiúgyerek azért már csak legyűri a banyát! Megint ott volt a néni, hívott is minket, de most már mentünk is. Szépen, lassan, komótosan, de mentünk!

Felkaptattunk óvatosan a dombra, vigyázva, nehogy egyikünk is lemaradjon, és radikálisan csökkenjen a hadoszlop ereje. Mire felértünk, egy egészen valószerűtlen kép tárult elénk. Egy kis néni, de tényleg nagyon töpörödött - aki közelről is nagyon egy vasorrú bábának nézett ki-, élt egy kis házikóban, az erdő közepén. Nem tudjátok elképzelni azt a kis házat, mert én magam sem hinném el, ha nem velem történt volna az egész!!!
Egy kis vályogház volt, most így utólag belegondolva, olyan 2 méter széles lehetett, és maximum 3 méter hosszú, és nem lehetett 2, 2 és fél méternél magasabb a teteje. Két kis pici ablak volt rajta, de azok csak valami kis üvegdarabok voltak befelazva a vályogba, nem igazi ablakok. Egy kis faajtó volt a bejárat, de olyan alacsony, hogy már nekünk is le kellett hajolni, hogy beférjünk rajta!
A házikó előtt egy-két tyúk, de az is kikötve, kis vizeskanna, lavór, stb.
A néni aranyos volt, elbeszélgettünk, és végül a házikóba is bementünk, bár (én legalábbis) a zsebemben kinyitott bicskát nem engedtem el egy pillanatra sem.
A házikóban volt egy kis ágy, egy pici éjjeliszekrény, egy polc a falon, és mindenhol szentképek a falra ragasztva. Hogy nem ferdítem el az igazságot a ház méreteit tekintve, bizonyítja, hogy az ágy végétől egy lépésre volt mindössze az ajtó.
Szóval, beszélgettünk a nénivel, aki mesélt mindenféléről, de főleg a nyomoráról, meg, hogy milyen kemény a tél, stb. Egyszerűen nem tudom elképzelni, hogyan lehet egy telet kihúzni abban a vályogházban. Hihetetlen...
Viszont megígértük a néninek, hogy rendszeresen meglátogatjuk majd, hogy ne unatkozzon, más gyerekeket is elhozunk magunkkal.
Tényleg, rendszeresek lettek a látogatásaink, és soha nem felejtettünk el vinni neki egy csomó kaját, amit természetesen a konyháról emeltünk el mindig, az alkalmas pillanatokban!
2-3 éven keresztül jártunk a nénihez, aztán ahogy Orfű elmaradt, úgy felejtkeztünk mi is el róla.

Egészen biztos, hogy már nem él, hiszen 20-22 év telhetett el azóta, de mindig megfogadom, amikor eszembe jut, hogy lemegyek valamikor Orfűre, és felmegyek az erdőbe -ha még megtalálom a járást-, és megpróbálom megnézni a helyet, ahol akkor az a kis ház állt. Mert nem hiszem, hogy az még mindig meglenne...

Uff. Kicsit hosszúra nyúlt ez az egész történet, nem is hiszem, hogy van még valaki, aki olvassa egyáltalán, ezért innentől kezdve már csak magamnak írom le a dolgokat... :-D

Hatodikban nyáron még befigyelt egy színjátszó-tábor talán Szegeden, már alig emlékszem, aztán meg egy művészeti tábor Zebegényben! Az is jó móka volt, a Szemivel meg a Szilágyi Ákossal nagy kihegyezett botokkal rohangáltunk, mert az volt a fegyverünk, igazi katonai alakulat voltunk. Kínosan kellett ügyelni arra, hogy megfelelően hegyes legyen a bot mindkét vége, és mindenkit szigorúan a rangján kellett szólítani!
Ez már nem is tudom, hogy honnan jött... De megvan. Előtte egy katonai táborban voltam Tatán, ahol igazi katonák foglalkoztak velünk, volt éjszakai riadó, füstgránát, éjszakai őrség, természetesen, stb. Azért mindezek mellett még el tudtunk lógni egyik éjszaka a Tatai diszkóba...

Szóval abban az időben ilyen mozgalmas nyarak voltak. Próbálnád meg ma elküldeni a gyerekedet egy nyáron 4 táborba is... Ehemm...

Hetedik osztály, 1986. Ez is mozgalmas kis év lett végül! Hogy mást ne mondjak volt egy kis Csernobil ebben az évben, az osztályunk kiadott két újságot is, melyek akkori gyerekszemmel igen jól sikerültek, a személyes ténykedésem végeredménye pedig (a szokásos különböző szintű dicséretek mellett) egy igazgatói intő és egy igazgatói rovó lett.

Az elsőhöz tartozó kis mese valahogy úgy kezdődik, hogy „és akkor leesett az a nagy hó...”!
Talán még emlékeztek rá sokat, 1987 januárjában, egy péntek este elkezdett szállingózni a hó, aztán belehúzott, és egészen hétfő reggelig el sem állt. A rádió folyamatosan változtatta az álláspontot, hogy kinek nem kell iskolába illetve dolgozni mennie, akik vidékről járnak be, akik 20 km-nél messzebbre mennek, akik 10 km-nél messzebbre mennek, akiknek 3 átszállással kell mennie, stb, de én egyik sem voltam, tehát nekem mennem kellett. A buszok nem jártak, tehát elballagtam a kis földalattihoz, az mégiscsak a föld alatt megy ugyebár, de azzal sem sikerült lejutnom semeddig sem, mivel azok nem tudtak a remizből kijönni, ezért maradt a gyaloglás. Mondjuk, jó korán indultam, de azért eltartott egy darabig, amíg a Mexikói úttól elgyalogoltam a majdnem térdig érő hóban a Keleti Pályaudvarig. Ott kiderült, hogy a Rákóczi utat valamilyen szinten azért megtisztították, és a 7-es busz ilyen megrövidített vonalon ugyan, de azért jár. Szupi, Felszab tér, még egy kis gyaloglás és már bent is voltam az Irányiban.
Ott csak lézengtek a gyerekek és a tanárok is, mivel alig-alig érkeztek az emberek. Elnézésünket kérte valaki, és mondta, hogy mivel nagyon kevés tanár van bent, ezért azok is az alsósokra vigyáznak, akiknek nem ez lenne a feladatuk, mi meg addig szép csendben igyekezzünk elfoglalni magunkat.
Több-kevesebb sikerrel ez össze is jött, de aztán jött a hidegzuhany, nevezetesen a Pajor Ágnes tanárnő, közölte, hogy ő ugyan nem vigyáz a kicsikre, ez a probléma már megoldódott, viszont akkor használjuk ki az időt, és legyen biológia és földrajz óra, ha már így ráérünk! Mindkét tárgyat ő tartotta nekünk, és -emlékeim szerint- volt is az órarendben valamelyik tárgy valóban aznap.
Annyira jó volt a hangulat, hogy földrajzból még feleltetett is. A Szemes Krisztián nyerte meg a lehetőséget, és nem igazán volt képben, én meg igyekeztem súgni is neki becsülettel, persze nem a saját kútfőmből, hanem a könyvből. Valami hegyek kialakulása volt a téma mellesleg...
Ági néni kiszúrta, amit nem volt nehéz, gondolom, mivel max. a fél osztály volt bent, én meg az első padban ültem, mivel engem „nagyon szeretett”, és már év elején kiültetett oda...
Mondta, hogy természetesen nekem is egy elégtelen, és ráadásul ne is rosszat súgjak. Ha karó, hát így jártam, de azt zokon vettem, hogy szerinte nem jót mondtam, és nekiálltam vitatkozni vele. Na ezt nem kellett volna. Kikérte magának, a könyvben nincs jól, ő már csak jobban tudja, hiszen tudományos munkatárs volt az Új Magyar Lexikon összeállításakor, és különben is mit vitatkozom vele, azt hiszem, hogy nekem mindent szabad, stb.

Igazgatói iroda, igazgatói intő, legalább 20 perces fejmosás Emi nénitől, aztán meg a jó hír, hogy szénszünet a nagy hidegre való tekintettel, és egész héten nem lesz suli.

Sz'al izgalmasan kezdődött az az év, és nekem azért apám kevéssé jól tolerálta az ilyen intőket...

Az igazgató rovó története is kalandos volt. Kémia óra a kémia teremben, csapok, mosdók, stb mindenfelé. Klassz kis terem volt, de mivel semmi ilyen asztali eszközt nem használtunk, ezért kicsit amortizáltuk a berendezést. Az óra nem annyira kötött le minket, ezért kicsit fakultatív elfoglaltság után néztünk. Ez konkrétan azt jelentette, hogy a csapokból a csaptelepet kiszereltük, és megcserélve visszaszerelgettük. Eddig nem is lett volna baj, csak a Gelbi valami okból kifolyólag hozzávágta valamelyik csajhoz, vagy csak megcsapkodta vele, valami ilyesmi. Beárulás, felállás, igazgatói.

Ki más, mint a Gelbmann, Lepsényi, Somody trió...

Ott lent egy nagyon kemény, egy komplett órán át tartó ordítással tarkított fejmosás, amin előkerült minden! Pl, hogy mi miért is nem népitáncolunk, és úgy vezetjük le az energiáinkat! :-)
Hogy is mondjam csak, még abban a beszart helyzetben is ez iszonyatosan röhejes volt, amiért megint csak kaptunk.
A vége az lett, hogy a Gelbi „megúszta” egy igazgatói intővel, mivel abban az évben volt valami balhé, amiben csak mi voltunk benne a Lepóval, ő meg kimaradt, vagyis neki eggyel kevesebb volt a rovásán. Én egy igazgatói rovóval bírtam „megúszni”, de csak azért nem rúgnak ki, mert az anyám ott dolgozik, de ha az iskolai pályafutásom alatt (abban a kevesebb mint másfél évben...) akár csak egy ablaküveg is kitörik, akkor röpülök innen, hogy a lábam sem...
Viszont a Lepó húzta a rövidebbet, és év közben megköszönték neki a részvételt, és a további pályafutását a Deák téri általános iskolában volt kénytelen folytatni!
Nekem ez a pofon arra viszont tényleg jó volt, hogy valóban meghúztam magam, és a saját-, illetve az Irányi történetében egy páratlan, és balhémentes 1 év 3 hónapot sikerült abszolválnom! (a suliban legalábbis...)

Év végén megint megjelent az osztály újságja, mely a Szabó Csilla néni szárnyai alatt zajlott, de az mély nyomokat nem hagyhatott senkiben sem, mivel már az évzárón került kiosztásra!
Azért egy példánya még nálam fellelhető, ezért meg tudtam veletek is osztani ezt a történelmi remekművet! ;-)

Hetedik és nyolcadik osztályhoz feltétlenül hozzátartoznak még a nagy leskelődések. Ennek a kiagyalásához semmi közöm, ebbe valahogyan belecsöppentünk a Gelbivel. Abban az időben, ha nem volt edzés (vagy ellógta az ember...), akkor a Károlyiban nagy élet volt késő délután. Lehetett ott csinálni rengeteg dolgot, de azért itt is sikerült megtalálni a legérdekesebb és egyben legveszélyesebb dolgot.

Nevezetesen leskelődni az Eötvös gimnázium lányöltözőjének ablakán! Pontosan tudtuk egy idő után, hogy mikor milyen elfoglaltság ért véget, és mikor kik végeztek és érkeztek meg az öltözőbe! Ebben így első hallásra nincsen semmi veszélyes, viszont ha azt mondom, hogy be kellett mászni egy elég magas kerítésen, hogy bejuss a hátsó kis udvarra, ott a jobb oldali focikapun feltornázni magad az elsőig, onnan egy csatornán és egy villámhárítón felbalettozni még egy emeletet, egy kb. 10-15 cm széles párkányon a falhoz lapulva eldzsesszelni az öltöző ablakáig. Így hallva már azt hiszem elismeri mindenki, hogy nem is volt annyira egyszerű a mutatvány! Hogy ez kinek és miképp jutott az eszükbe azt nem tudom, de mi is átvettük ezt a sportágat, és gyakoroltuk is rendszeresen. Aztán rendszeresek lettek a menekülések, kinyitották az ablakot és próbálták elkapni valaminket, és kicsit húzós lett már az állandó menekülés... Végül lefestették az ablakokat belülről, és egy darabig véget ért a móka. Mígnem valami jóember sikeresen preparálta az ablakokat kis lyukakkal, lekaparták a festéket szempár szélességben, és megint ott folytatódott a dolog, ahol korábban abbahagytuk!


Ebben az évben is többször előfordult még, hogy sikeresen lógtunk a suliból valahogy. Ennek mondjuk rengeteg útja-módja volt, de volt egyébként ebben teljesen hivatalos lógás is. Minden létező dologra jelentkeztem, amire csak lehetett. Sportversenyek, ilyen-olyan tanulmányi versenyek, mindenféle elintéznivalók amit csak a városban kellett intézni. Mert ugyebár ha mondjuk egy órás elfoglaltságot adott egy tanár, akkor azért nem szólt ha két órát tartott a dolog... Valahol valami csúszás volt, várni kellett, stb. ;-)

Soha nem volt igazolás, jelenléti ív, semmi, tehát ha az ember hivatalosan valami versenyen volt, akkor az teljes szabadságot jelentett, leggyakrabban nem is ment el az ember. Mert volt annál fontosabb dolgunk is, nemde? A már korábban említett Nemzeti Múzeum mellett gyakori célpont volt a Margit-sziget is, ahová értelemszerűen csak nagy lógások alkalmával lehetett elmenni. Volt egy kedvenc helyünk a Lepóékkal, valahol a sziget közepén a part mentén, volt egy kétszintes ház, ami egy sportegyesület kajak-kenu szakosztályának volt az erősítőterme. Valamiért ez nekünk nagyon tetszett, meg elég lepusztult is volt, és kitaláltuk, hogy menjünk be valahogy. A miértre nem tudom a választ már, de akkor jó bulinak tűnt a dolog!

Egy kerítésre felmászva, annak tetején egyensúlyozva elég magasra kerültünk ahhoz, hogy az egy méteres távolságot átugorva magkapaszkodjunk egy szélesebb kiszögellésben az elsőn, ahová felhúzva magunkat máris „biztonságban” voltunk. Itt már csak olyan 10 métert kellett megtenni a falhoz lapulva egy keskeny párkányon, (már az Eötvös óta ebben nagy rutinunk volt...) és így el is értünk egy olyan ablakhoz ami ki volt törve és ezáltal nem állhatta az utunkat. Bementünk és körülnéztünk, leosontunk a földszintre ahol nagy darab kajakos „bácsik” súlyzóztak, és mi ezt élveztük, hogy buzog az adrenalin, mert ha ezek elkapnak minket, akkor az tutira nagy verés lesz...

Na ezt a gyakorlatot többször is sikeresen végeztük, soha nem buktunk le. Az értelmét tényleg nem tudom mind a mai napig, de akkor ez nagy mókának tűnt!

És akkor itt most jöjjenek sorban a nagy gengszterkedések, amik az évek alatt felgyűltek, de korábban elfelejtettem leírni, vagy mert nem is tudom, hogy időben ez mikor is volt.

Éveken keresztül csináltuk, hogy a 2-es villamoson bementünk a menetirány szerint ellenkező vezetőfülkébe, és imitáltuk, hogy mi vagyunk a vezetők. Semmi eszköz nem működött egyébként, tehát bajt nem tudtunk csinálni, de olyan jó volt. Egy dolog azért mégiscsak működött, és az a pedál volt, amivel csöngetni lehetett. Ez általában a végén egy perces csöngetésben végződött, amit természetesen a villamosvezetők rosszul toleráltak, és többször próbáltak meg elkapni minket. De ha kinyílt az ajtó, akkor mi huss... Aztán már rutinjuk volt a vezetőknek, mert a végső fázis az volt, hogy megálltak két megálló között pl. az Intercontinental előtt, ahol ráadásul egy korláttal ellátott „vájatban” megy a villamos, és nem is nyitották ki az ajtókat, hanem csak nagy sebességgel rohantak hátra a villamoson. Na ekkor kellett elsajátítani egy technikát, hogy egy könyökfeszítéssel hogyan lehet kinyitni a villamosajtót, aztán valahogy a falat meg a korlátot is megoldottuk valahogy. Sohasem kaptak el minket ott sem, és ez nagy sikerélmény volt akkoriban! :-)

Még a villamoshoz tartozó sztori, hogy imádtunk hiltipatront tenni a sínekre. Ez egy ipari szögbelövőgéphez szerezhető (nagyon nehezen, teszem hozzá...) dolog volt, ami gyakorlatilag egy vaktölténnyel volt egyenlő. Na ezt valami módon szépen rárakta az ember a sínre, vagy akár egy egész sorozatot, és ha elment a villamos, akkor mint egy sorozatlövés, úgy hangzott az egész.

Egy ehhez hasonló, másik veszélyes sport volt, a durranó kulcs. Nem ragozom, hiszen mindenki ismeri a képletet, egy lyukas kulcs, egy szög, madzag, és egy csomó, gyufafejről lekapart foszfor kellett hozzá. Ez nagyot szólt a Molnár utcában mindig, de egyszer egy nagy pincekulcsot tömtünk meg, ami a durrantás után teljesen szétnyílt, és ekkor inkább leálltunk ezzel a sporttal.

Maradt viszont a füstbomba! :-D Az elég olcsó is volt, és szuperül működött minden körülmény között és gyorsan is lehetett előállítani! Kellett hozzá az ezüst színű belső papírja egy eldobott cigarettásdoboznak, ebbe bele kellett tenni apró darabokra szabdalt pingpong labdát, (rossz labda mindig volt garmadával...) és alaposan meg kellett gyújtani, hogy rendesen átizzon. Eztán el kellett taposni az egészet, és ekkor kezdett füstölni! A fizikáját nem tudom, de minél hatásosabban és gyorsabban tapostad, annál jobban füstölt. Emlékszem egy idős nénire, aki pont a meggyújtási fázisnál kapott rajta minket egy kapualjban a Magyar utcában, mi elszaladtunk, a néni meg elkezdte eltaposni a cuccot. Hát mit ne mondjak, mi dűltünk a röhögéstől, hogy már nyakig állt a maró szagú füstben, de még lelkesen taposta... :-D Borzasztó égett műanyag szaga volt egyébként a dolognak...

Aztán volt a Felszab és a metró. Rengeteg jó sztori kapcsolódik ide, az egyik a mindenhol és mindenkor alkalmazható mozgólépcsőmegállítós történet, mikor is a lefelé menő mozgólépcsőn befeszítetted a sarkad két lépcsőfok közé, és amikor a végéhez ért a lépcső, és kezdtek volna összecsúszni a fokok, akkor az a lábad miatt nem tudott, és valami védelem leállította a lépcsőt! Ilyenkor nagyon meglepetten kellett hátrafelé nézegetni, és mivel mi már a lépcső végén voltunk, szépen leballagtunk és távoztunk.

A másik a ma már klasszikusnak számító leragasztott fémpénz esete. Ezért a dologért ma már komolyan szégyellem magam! :-( Apám hozott valami szuper pillanatragasztót, és valaki mondta, hogy látott valahol egy szuper dolgot, csináljuk meg. Felszab, mozgólépcső teteje, onnan két méterre, de még az utasokat terelő korlátok között egy nagy szünetet kihasználva leragasztottunk egy öt- és egy kétforintost. Kimentünk a metró területéről, mert onnan jobb menekülés kínálkozott és vártunk. Hát ez első szerelvény meghozta a várt eredményt, mert egy nyugdíjas néni megpróbálta a lehetetlent, felszedni az odaragasztott bélást, sé egy komplett szerelvény esett át a hátán, akik egyszerűen nem tudták kikerülni. Tudom, hogy nagyon durván hangzik, de mi még egy szerelvényt megvártunk, és az is bejött... Még egyszer mondom, erre már nagyon nem vagyok büszke azóta... :-(


Na akkor visszakanyarodva az eredeti történetemhez, eljött ismét a nyár, hetedik osztály végén. Ment a kavarás már idejekorán, és el is kezdődött a keresztbeszervezés, mivel egy időben lett volna az Orfűi tábor, illetve az abban az évben először megrendezésre kerülő vándortábor.

Én nagyon filóztam, hogy melyikre menjek, és végül a vándor mellett maradtam, és kapacitáltam a többieket is rendesen, hogy ők is oda jöjjenek. Ez a történet annyira jól sikerült, hogy felsős gyakorlatilag nem is jelentkezett az Őrfűi balhéra, ezért aztán azt abban az évben már meg sem rendezték...
Viszont jött egy új kaland, vándortábor, Miskolc és a környező hegyek bebarangolása.

Hm, hogy is mondjam, ez a tábor sem maradt el nagyobb balhé nélkül...
Egy csajozással teli 4 napos Miskolci kezdés után nekiindultunk a vándorlásnak, és bevettük magunkat az erdőbe. El is jutottunk egy Csóványos nevű helyre, ami egy nagyon szuper, szép kis hely volt, viszont volt egy nagy hibája. Egy forrásból lehetett csak a szükséges vízhez hozzájutni ami a tábornak kellett, viszont az a forrás nem volt túl bővizű...
Maga a forrás úgy nézett ki, hogy egy nagy beton izé, amin volt egy zöld vas ajtó, az alatt volt egy kis csövecske, amin keresztül csordogált kifelé a víz. Olyan lassan ment, hogy egy embernek folyamatosan mellette kellett állni, és egész nap cserélgetni alatta az edényt, bevinni a táborba, stb.
Mi a Gelbivel meg a Harangozó Csabival úgy ítéltük meg a dolgot, hogy van nekünk fontosabb dolgunk is, mint itt ácsorogni, meg az időnk nagyon drága, ezért valami bot segítségével sikeresen felfeszegettük a vasajtót, ami mögött NEM VOLT SEMMI, csak egy üreg. Hosszasan vizsgálgattuk és nem is értettük a dolgot, ha nincs ott semmi, akkor honnan folyik a víz, míg valamelyikünk bele nem dobott egy követ és csobbant!
Annyira tiszta és nyugodt volt a víz, hogy észre sem vettük! Az valami szuper volt. Kicsit mélyre kellett ugyan hajolni, meg a másiknak tartani kellett az embert, de sikeresen meg lehetett meríteni a kannákat, és ripsz-ropsz lett elegendő víz az egész tábornak. Az igaz ugyan, hogy utána napokig nem folyt semmi víz ki a csövön, mert meg kellett várni, hogy a kis barlang utánatöltődjön, de ez ugyebár minket kevéssé izgatott, a cél a lényeg.
Mondanom sem kell, hogy azért természetesen ki is derült a turpisság, és nem mentek el szó nélkül a tanárok a dolog mellett, hogy is mondjam finoman, meg lettünk dorgálva...

2-3 nappal később az utunk egy adótorony mellett vezetett el, ahol is én nem bírtam megállni a dolgot, és valamelyik kispajtásom sapkáját lekaptam, és az adótornyon egy kissé felmászva azt olyan 3 méter magasságban egy kiálló csavaron elhelyeztem. Ez a poén nem volt annyira nyerő, mint az később kiderült, mivel ő nem vette annyira humorosan a dolgot, és inkább a tanárok segítségét kérte a dologban. Ennek folyományaként este ott találtam magam a tanári ítélőszék előtt, és hosszas faggatás és lelkizés után vártam az 5 tanár ítéletét, hogy mi is lesz a sorsom. Mint mondták, a hazaküldéstől egyetlen dolog mentett meg, nevezetesen az, hogy még vagy 5 napig lakott hely környékén sem fogunk járni, ezért esély sincs a hazaküldésemre. Viszont a tábor végéig én büntetésképpen kimaradok minden közös jutalomjellegű elfoglaltságból!
Ez a gyakorlatban azt jelentette, hogy egyetlen dologból maradtam ki, ez pedig a Miskolc-Tapolcai barlangfürdő volt, kb. 5 nappal az események után.

Na ez a sztori is megér egy misét, ugyanis az egész brigád benyomult a fürdőbe, velem pedig közölték, hogy én -ugyebár- büntetésből oda be nem mehetek, vagyis az általuk erre szánt 4 órát én kint töltöm a fürdő előtti téren! Egyedül...
Ezt már akkor sem értettem, hogyan hagyhatnak tök egyedül, felügyelet nélkül egy gyereket ott Miskolcon 4 órára, de ez is egyfajta olyan lazaság volt, hogy rossz pénz nem vész el, gondolom...
Először félszegen ettem egy fagylaltot, aztán mikor konstatáltam, hogy tényleg semmi felügyelet, akkor kaptam magam, és bebuszoztam Miskolcra, ami már nem volt ismeretlen, mivel mint már említettem, 4 napos miskolci dekkolással indult ez a tábor.
Összevissza sétálgattam és kóboroltam, aztán megtaláltam a strandot, ahova sikerült is belógnom, természetesen a kerítésen keresztül! Végig azon röhögtem ott a napon sütkérezve, hogy a többi marha egy barlangban kavar, én meg milyen jól elvagyok itt kint. (Akkor még nem tudtam, hogy a barlangfürdő milyen szuper hely is voltaképpen, ezt később sikerült csak egy középiskolai osztálykiránduláson megtudnom...)
A lényeg az, hogy egy kicsit megcsúsztam az idővel, és mivel a busztól elég sokat gyalog kavartam a strandra, ezért fogalmam sem volt, hogy merre is van a busz, ami visszavisz, ezért egy taxissal sikerült megalkudnom, hogy voltaképpen nekem élethalál kérdése, hogy hamar odajussak a barlangfürdőhöz, és rendes volt a muki, mert gyakorlatilag ingyen el is fuvarozott.
Mondjuk, akkor már tényleg bejátszott a zabszem effektus, mivel kb. tök egyszerre értem oda azzal, amikor ők kinyomultak a fürdőből. Még jött a számonkérés, hogy miért vagyok csurom vizes, de valamit magyaráztam a hőségről meg a nyomós kútról a parkban, és ebből végül nem lett gáz!

Hát így ért véget valahogy a nyár, és utána nem sokkal neki is szaladtunk az utolsó évünknek, kezdődött a nyolcadik osztály, felvételi, továbbtanulási tortúrák, és nekem mindezt teljesen balhémentesen kellett valahogy megoldanom.
Nem is értem egyébként, hogy a nyári, tábori balhém miként nem ért el a tantestület többi tagjáig, de nekem legalábbis visszajelzés nem jött róla, hogy más tanár is tudna a dologról.

Szóval ebben az évben nem sok említésre méltó esemény történt, kb. mindenki felvételt nyert arra a helyre, abba az iskolába, ahová szeretett volna. Ez persze nagy részben köszönhető az Irányi nevének, annak a tudásnak, amit ott a tanárok a fejünkbe töltöttek, püföltek, rimánkodtak, stb.
Tudomásom szerint ezekben az iskolákban sem volt senkinek sem gondja a tanulással és a jegyekkel, mindenki gond nélkül vette aztán is az akadályokat!


Ígértem korábban, hogy egy pár mondat erejéig visszatérek még két volt osztálytársamra. A Grétsy Klaudiával 2 évet a B-ben, a Kováts Rolival pedig 6 évet az A-ban jártam együtt. Egy igazi kis sikersztori az övék, mert valamikor hatodik körül elkezdtek táncolni tanulni, és egy pár lettek a versenyeken. Aztán az életben is összejöttek, és együtt is maradtak. Kb. 2003 végén találkoztunk velük egy kismama szakáruházban, amikor a feleségem a nagyobbik fiammal volt terhes, és akkor várták a Roliék is (az első) gyereküket, és a Klaudia kb. mindenórás volt! :-) Na aztán, hogy azóta is együtt vannak-e (mert ugyebár ebben a rohanó világban ki tudja...) és mi van velük azt nem tudom, de talán majd a nyári találkozón ők is ott lesznek!

Ha most már mindenki nagyon is unja, de az én történetem itt még nem ért véget, az Irányival továbbra is kapcsolatban maradtam, hiszen itt indult még csak be igazán a Balatonszepezdi tábor története.
Ez lett az utolsó nagy fejezet, ami az életemben (és sokak másoknak is az életében) az utolsó kapocs volt még az Irányival, azok tanáraival, és úgy általában azzal a légkörrel, ami körüllengte ezt a csodálatos intézményt!

Először 1990-ben mentem el Csaba barátommal B'Szepezdre. A Bodó és Karkas Laci bácsik csinálták attól az évtől a tábort, és megkerestek régi Irányisokat, hogy mi lenne, ha ifivezetőként segítenék a munkát! Látszott, hogy nem volt még rutinjuk az ilyesmiben, mert a kb. 70 gyerekre sikerült beszervezni megközelítőleg 20 régi Irányist. Mondjuk abból mi négyen is mint GH-sok ügyködtünk abban az évben, vagyis a konyhán szorgoskodtunk, és nem ifiként vettük ki a részünket a munkából.
Ez még a következő évben is így volt, csak az azt követő három évben voltunk ifiként jelen.

Fantasztikus táborok voltak, nagyon klassz srácokkal és csajokkal voltunk együtt, szórakoztunk, buliztunk, és persze a balhék sem maradtak el jó szokás szerint...
Már rögtön első évben összejött egy kisebb sztori, ugyanis a Csabival kitaláltuk, hogy mi lenne, ha az egyik túrakenuval áteveznénk a pihenőnapunkon a Balaton déli partjára, konkrétan Balatonfenyvesre, ahol korábban parádés nyarakat töltöttünk, buliztunk, stb. Lett is egy nap, amikor az egész tábor elment egy teljes napos kirándulásra, de mi nem mentünk, mondván ez egy kiváló alkalom lesz a túrakenuzásra. (Amúgy ez egy olyan 20-25 km-es túra volt...) Meggyőztük Beát, aki végzős diákként volt a táborban, hogy tartson velünk. Ő betegként maradt otthon a kirándulásról, és hogy velünk tartson, hát finoman szólva sem volt legális...
Szóval, megvolt a csapat, indulhat a móka. Elindultunk, meg is húztuk a dolgot, hogy minél hamarabb odaérjünk. Szép idő volt, a víz nyugodt, nem is volt semmi gondunk. Kb. 1 km-re lehettünk a végcéltól, amikor megjelent egy rendőrmotoros, hogy azonnal forduljunk vissza. Egyrészt tilos túrakenuval keresztbemenni a tavon, másrészt pedig hamarosan nagy vihar lesz, és nem tanácsos a tavon lenni! Azt ajánlották, hogy menjünk teljesen körbe a tavon a part mentén, vagy ha nem akarjuk azt a 70 km-t leevezni, akkor becsukják a szemüket, és nagyon gyorsan húzzunk vissza a túloldalra.
Ez meg is történt, szépen partközelben visszaevickéltünk aztán Szepezdre.
Nem lett balhé sem a dologból, nem is derült ki. Ami meg a vihart illeti, hetekig aztán egy csepp eső sem volt sehol a Balaton környékén...

Amúgy Szepezd minden évben nagy buli volt! Nagyon klasszak voltak a bátorságpróbák, a számháborúk, nagyon klassz kirándulásokat tettünk a környéken.
Megalakítottuk az egyik évben az „Ősközösség” nevű zenekart, mellyel állíthatom, nagy sikerű koncerteket tartottunk. Ez egy olyan négytagú zenekar volt, mely csak imitált hangszereken játszott, mint pl. tekerőlant, köcsögduda, vagy nagybőgő. A zenekar tagjai voltak: Harangozó Csaba, Bánki Zsolt, Cseh Igor, Somody Zoltán.
Olyan idők voltak ezek, amelyek komolyan igénybevették a rekeszizmainkat, mert eljutottunk egy olyan szintre, amikor elég volt már csak meglátni egymást, és már sírtunk is a röhögéstől. :-D

Viszont eljött az idő, amikor már kiöregedtünk ebből a mókából is, lassacskán kezdett benőni a fejünk lágya, és nagyon-nagyon szomorúan, de utoljára búcsúztunk el a szepezdi tábortól, tudván, hogy többet már csak a kerítésen kívülről tekintgethetünk be néhanapján, ha arra vezet utunk...

Így van ez az Irányival is, hisz gyakran kanyarodok el arrafelé az autóval, hogy csak egy pillantást is vethessek az épületre, de bent már nem jártam időtlen-idők óta.

A sok jó buli, balhé és emlék is kezd már megfakulni, csakúgy, mint a tanárok, az osztálytársak és a haverok nevei és arcai. Ezért is volt jó (nekem legalábbis) megírni ezt a visszaemlékezést, mert egy kicsit megint elmerülhettem ezáltal a kellemes emlékek tömkelegében! Ugyan ez egy teljesen személyes beszámolója volt a '80-as éveknek, de bízom benne, hogy sokan találtak benne némi jó emléket, amit maguknak is éreznek valahol.

Sajnos a mi gyerekeink már nem fogják megtudni, milyen is volt az Irányiba járni, soha nem lesz már egy gyereknek sem olyan szabadsága, mint amit mi ott kaptunk, és talán már én sem szeretném, ha a gyerekeim olyan veszélyesen (szabadon) tengetnék az ifjú napjaikat, mint amilyen nekem volt!

Remélem, hogy a nyári nagy Irányis-mega-találkozón minél több ismerőssel futok majd össze, addig meg legyetek jók, ha tudtok, és dobjátok nekünk papírra (gépbe) a saját Irányis emlékeiteket is!

Szervusztok: Soma_ (Somody Zoltán)
 

 


Képes 7a - 1986Képes 7a - 1987

       letöltés letöltés